Noha Osztap kétségkívül az egész fülke figyelmének központja volt, s csak úgy dôlt belôlle a szó, s bár az útitrásak a legrendesebben viselkedtek vele, mégis más volt ez, mint a Balaganov-féle istenítés, a Panyikovszkij-féle gyáva alázatosság, vagy akár a Kozlevics-féle oda-adó szeretet. A diákokon érezhetô volt a nézőközönség fölénye a konferansziéval. A nézô meghallgatja a frakkos polgártársat, néha nevet, lomhán megtapsolja, végül azonban hazamegy, és nem törôdik többé a konferansziéval, aki elôadás után betér a színészklubba, szomoran ül vagdalthús-adagja mellett, és arról panaszkodik szakszervezeti kollégájának, az operettkomikusnak, hogy a közönség nem érti, a kormány pedig nem becsüli meg. A komikus vodkát iszik és ugyancsak meg nem értésrôl panaszkodik. De hát hogyan is érthetnék meg? A tréfák ócskák, a fogások elavultak, az újratanulástól meg már lekéstek. Azt hisszük, mindez világos!
Pont, mint az elôbb: ez is idézet, ez is nagyon keserû, ez is könyv. Mondjuk ennek gondolom az a mentsége a keserûségre és a kudarcra, hogy az orosz dolgokat szeretné így jellemezni, dehát kérem!
Itt lehet elolvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése